Vajon érzi az ember azt, amikor már nem sokára megfog halni? Szerintem, ő lassan, de biztosan érezte, ebben biztos vagyok. Amikor kilépett a metroból azon a napon, már percek óta nem volt ebben a világban. Olvasott, vagy csak elmélyült a gondolataiban, mint annyiszor már. mosolygott.
Amerre nézett, tömeg, de nem nézett semerre, akkor a legboldogabb...egyedül. Senki nem értette meg, hiába próbálta megtanulni, ellesni milyen embernek lenni, milyen beszélgetni, milyen csak nézni és hallani. Nem ment neki, az elött se, és az útán se tudott "normális" lenni. Folyamatosan idegenedett el mindentől és mindenkitől. Belül arra vágyott, hogy megoszthassa valakivel, azt a dolgot... de mit? hmmmm
önmagát. Mindennél jobban szerette volna ha valaki megérti, ki ő és miért ilyen, mitől lett és mivé lesz. megérti, elfogadja, és szereti. Miközben, keresett és eltöltötte az időt alkohollal, zenével, csókokkal, droggal, szexxel, beszéddel, kérdésekkel és válaszokkal alkalomról alkalomra jobban érezte, az űrt. Nem tudta, hol a helye, azt tudta csak, hogy ki mellett nem akar ébredni reggel, kinek a kérdéseire nem akar többé válaszolni, kinek a szívét nem akarja összetörni ezért muszáj mégis látszatot tartani legalább. Egyszeriben már úgy érezte, sehol sincs otthon és nincs olyan ember (ill épp, hogy nem ember) akinek elmondhatná mennyire nincs is sehol. mennyire csak lebeg ég és föld, tegnap és holnap, jelen és jelenebb jelen között. Mennyire félelmetes és szinte leírhatatlan érzés az, hogy valójában mindez mennyire nem is rossz. Akkor halt meg először. de csak egy kicsit. Rájött, képes volt megint magasabb szintről látni az életét, kívülről. büszke volt és egyedül. ismét mosolygott.Annyi gondolat cikázott a fejében, neked elmondta, nekem is elmondta, mi tudtuk. ő is tudta. Álmodott, célja volt. Tenni, bizonyítani akart. Tanulni az amit elötte már ezren megtettek.kiszakadni a láthatatlan zsákból, amely nem hagyta eddig. végre életre kelt. Érezte a nap sugarait az arcán, kinyitott a szivét a hétköznapoknak. Átadta a lelkét e nála magasabb létnek. Megtette amit soha eddig. Nyitott. Boldogan lépett ki az utcára boldogan köszöntette a világot, szívesen nézte hosszu percekig a szerelmeseket, érdeklődéssel töltötte el azt a 24 órát. Kedvesen bezsélgetett volna azokkal akik hozzá szólnak. De ekkor már nem szólt senki. elősször megijedt, hogy miért nem képes ember lenni emberek között, magát megértetni és megérteni, egyedül maradt és nem tudta van e valaki valahol aki valaha megérti, de kit érdekel. Végre maga lehet, senki nem bántja többé, senkit nem bánthatok többé, mosolygom, meghaltam. <3
