Beletúrtam a hajamba és azt éreztem, hogy kong a lelkem a sok érzéstől. Szeretni, utálni, álmodni, élni, felejteni, emlékezni, soha el nem múlni hagyni... de nem lehet, az élet mindig megy tovább. Valójában nincs is olyan, hogy a most pillanata, mert mire az ember arra gondol hogy most van most, valójában akkor már rég nem is. Így hát igazából nincs is olyan, hogy éjfél.. mert 23.59-kor ahogy peregnek a másodpercek azok még az 59. perc másodperei, és amikor az óra átvált 0.00-ra akkor pedig már az első percben vagyunk. soha nem áll meg. Annyira megzavaró.
Alig bírok lélegezni, úgy be van dagadva a szívem. Nem sebes, nem bántotta senki, csak fáradt, nem bír ennyit, sajnos. Egyébként ez most megint olyan pillanat (nem, nem az mert az nem is létezik) amikor nem tudom elképzelni, hogy van olyan időszakasz amikor nincsen semmi baj, amikor csak minden pontosan úgy jó, ahogy van és nem kell se több, se kevesebb... pedig nagyon sok olyan van... Süt a nap, vissza tükröződik az arcom a busz ablakában, hallgatom a zeném és azt gondolom, hogy boldog vagyok. És amikor megkérdezem magamban magamat, hogy miért? Egyszerűen nem tudom megválaszolni, csak azt tudom, hogy ez most annyira jó, hogy wááá el sem lehet rontani. Elmosolyodom és a többi komor arc között felragyogok...szóval ez nem olyan, ez olyan amikor se nem bánt semmi, se nem tesz boldoggá semmi. A mindent szétárasztó közöny ereje, rá telepszik az emberre, meg kötözi és a porba löki. "Küzdj vagy halj meg így" jelzi a tábla a fán. De neeem lehet, de nem úgy nem lehet, hogy nem szabad nincsen rá igény. El sem gondokodik rajta senki, hogy jó lenne e küzdeni... mert nem, ezért nagyon veszélyes a közöny átmossa az agyad. Leegyszerűsíti az életet végtelenül, mert minden pont úgy jó meg nem jó ahogy van és kész. félelmetes. Amikor kaparod a földet, hogy hé mégis ez nem jó.. kell az érzés, akarom, hogy fájjon és akarom jó legyen és ne pedig csak legyen. De olyan nehéz....kábé mint szembe szélben egy felüljáróra feltekerni váltó nélkül.
