Az vajon miért van, hogy a legtöbb remekmű fájdalmból, csalódásból és szomorúságból születik. Akkor képes csak az ember maradandót alkotni? A mű által múlnak az érzések. Talán. Kevés ember volt már igazán boldog, de szinte mindenkit hagyott már el szerelem, barát, testvér, szülő, gondolat. Ezáltal, miután megismeri a más fájdalmából született csodát, képes azt mondani, hogy igen, ezt értem, mert nekem is pontosan így fáj(t).

Egy férfi. Egy nő. Egy és megannyi érzés. Jövő, múlt és jelen örök hálójába gabajodva próbál az ember menekülni, de felemésztenek a szivek, az arcok, a testek és a csókok. Olyan erős szerelem volt. Vége lett, de el sosem múlik...gondolja az ember  évekig sőt talán egy életen át, de csak mert sosem adatik meg a lehetőség rádöbbenni, hogy valójában kurvára De.

Elzárjuk mint ahogy a kalózok teszik a kincseikkel. Egy szép dobozba. Tudjuk hogy van, nem kell vele nap mint nap törődni, mert jó helyen van ott ahol van. szép emlékeinkben él, hogy milyen nehézségek árán szereztük csak meg, mennyire kellett rá vigyázni, de már jó helyen van ott a dobozban a szivünkben. Igaz sokszor megfordul az ember fejében, amikor szomorú leginkább, hogy mennyire jó érzés lenne, azt a legdrágábbat legalább csak megnézni, kinyitni a dobozt, és csodálni, hozzá érni, megölelni érezni az ajkait. De Nem, nem lehet. Mással kell foglalkozni, kalózok vagyunk, kincseket kell keresnünk. Bár folyamatosan azt érezzük, hogy találhatunk bármilyen aranyat vagy gyémántot, egy sem fog annyit érni mint amilyen a dobozomban van, ez jó érzéssel tölt el és büszkén elmosolyodom. Emiatt, talán nem tudjuk értékelni azokat az értékeket amiket az utak során találunk, de nem baj, kit érdekel? Hiszen ott van AZ. Ha nem is láthatom többet, ha el is lopják, a másé is lesz, tudom hogy volt az enyém, tudom, hogy voltunk egymáséi és ez az érzés mérhetetlenül kielégít és boldoggá tesz. Megadja azt az alapvető erőt ami visz előre az új kincsek (felszínes!) kutatása során. Mert találunk másokat, szépeket, csillógókat, fényeset, különlegeset, fontossá válnak meg is szeretjük őket... vigyázunk is rájuk, hiszen ők is ránk. Sok mindent megélünk együtt... a nyílt óceán olyan veszélyes. De ha túléljük a gyilkos hullámokat, a kínzó napsütést mi jöhet még ami elvenne tőlem. Te szép, te új, te kincs.

Aztán eljön az a nap amikor egy meggondolatlan vagy épp egy túlságosan is átgondolt pillanatban elfutunk a világ elől, a hajó egy rejtett zugában és kinyitjuk azt a dobozt, azt amelyikben a legősíbb, legelmondhatatlanabb csoda van. zihálva, izgatottan, gyermeteg félelemmel bontogatjuk, nehéz...de rég volt. És akkor kattan a zár, behunyt szemmel emelem a fedelet és meglátom őt. Csak én vagyok és ő. Akkor nem számít semmi más. Végre láthatom végre itt van.. végre minden olyan mint akkor volt amikor megtaláltam, mostmár mindig itt leszek, most már mindig itt leszel, nem vagyunk együtt, de visszatér az a különleges lánc ami összeköt minden. Semmi másra nem tudok gondolni, anniyra semminek tűnik minden más ami utánad jött, annyira csodálatos vagy. Azt akarom hogy ölelj és csókolj meg. És egy szempillanatás alatt már érzem a sejmes ajkad, érzem azt a csókot ami az enyém, ami hozzám tartozik, és most, most mingyárt visszatér minden amit eddig mindvégig anniyra akartam érezni, téged minket, a multat. most.... most mingyárt.

De nem.

Lehunyom a szemem, és amikor kinyitom akkor látom, csak hogy mivan valójában a ládában. Néhány rozsdás fém és törött kő darab. Hova tünt a ragyogás? Hol vagy?  Hol vagyok én, hol van az amit eddig mindvégig hozzád kötöttem hol vannak azok az érzések, miért nem érzek semmit?Mi történt? Miért látok magam előtt mást csak azokat a csillogó kincseket elsodródni amik valóban ragyogtak, amik tényleg, nekem akkor, ott. Nem évekkel ezelőtt és titkon és rejtve. Akik tényleg boldoggá tettek, akikkel sose törődtem annyira mint ezzel a dobozzal, ami még a távolban is a világot jelentette, amiből mára kimúlt minden fény és varázs. Várj.... csókolj meg mégegyszer, most biztos jó lesz.

Nem.

Vigyáznom kellett volna az újakra, vigyáznom kellet volna a jelenemre. Eltűnt valami, amit eddig csak elveszettnek hittem. Emiatt néha félek.